Hajóval könnyebb - a Trinity term derekán

Éppen az előre hozott ebédemre várok az Isis (Londonnál már Temze) partján, bárányfelhőket fúj a gyengéd szellő, de a Nap gyakran rámosolyog a tájra. Lejjebb a folyón már hallik a hangosbeszélő, a hajók is készülődnek a nagy nyári derbire, és nemsokára életre-halálra csapkodják majd a vizet, hogy leütközzék az előttük haladót és egyszersmind elkerüljék, hogy az őket üldöző hajónak erre esélye legyen. Számos oxfordi diáknak fontosabbak ezek a napok még a vizsganapoknál is, a vizsgaeredménynél pedig többet számít, hány rivális hajót sikerült az idén orral beléjük rongyolva tönkre tenniük. A parton meg gyülekeznek a szurkolók, elterülnek a füvön, és megelégedettséggel kortyolják a sört, élvezik, hogy nem ők izzadnak, nem ők kapkodják a levegőt. Minden tökéletesen idilli.

Az idillhez hozzájárul, hogy egy szörnyű hosszú csütörtök nap és éjjel után az eheti tutorial-emen is túlvagyok, és bár szerény véleményem szerint hihetelen szellemi fájdalmak árán sikerült a legszörnyűbb irományt előállítanom, a pókerarcú professzor úr nem rendelt el nyilvános megszégyenítést. Ötödik hete igyekszem az arca mögé látni, de semmi esélyem. Az unott hang nem változik, követhetetlen gyorsasággal sorolja az antik szerzőket, és mire írnám az egyiket, már három másik elhangzott. Jószerivel csak bólogatok. És amikor hirtelen csend lesz, felpillantok kérdőn, vajon kérdés hangzott-e el, próbálom összetenni az eldönthetetlen modalitású mondatot, és valamit mondok. Nem feltétlenül a választ. Csak valamit. De persze, hogy a választ mondtam-e vagy sem, az sem derülhet ki, a pókerarc örökre elrejti e titkot. Így hát nem csoda, hogy minden írott és mondott értékelésnél nagyobb sikernek élem meg, hogy ma egy furcsa hasonlat révén („a szofisták tanult stand-up comedy-t nyújtottak a műveltebb közönségnek”) félmosolyt loptam a pókerarcra. Mégsem egy furcsán öltözött tudós gólemmel van tehát dolgom. Az elhasznált és befűzetlen félcipő, az ételfoltos és zsebkendő cafatokkal díszített mellény, a csálé szemüveg és az örökké kócos haj emberi lelket takar.

Azt gondoltam, könnyeb lesz majd ez a term. És a télinél valóban könnyebb is, a határidő talán tényleg kevesebb, de a munka, a stressz és az ezzel járó időnkénti nyomott hangulat és fejfájás maradt. A tutorial-munka néha nagyon fáj – ugyanazokat a köröket futom minden elemzendő szöveggel, ugyanazok a kérdések, melyekre ugyanúgy nincs válasz. És mivel a derék keresztény apologétáktól nem maradt fenn könyvtárnyi irodalom, és ami fennmaradt, azt is kérdőjelek erdeje veszi körül, így maradnak az elméletek és az ellen-elméletek, és észrevétlenül nem is a második keresztény századot, hanem az arról szóló huszadik századi vitákat vizsgálom. Persze a vitákhoz akklimatizálódni kell, ezt nem vitatom, de a legtöbb vitának a füstje (értsd: a témáról szóló irodalom) sokkal nagyobb, mint a lángja (értsd: maga a téma). A füst alapján itt erdőtűz van, de valójában csak egy gyufaszál lángja hal el csendesen.

A tanórák felüdülést jelentenek. Ott tudom, ehéten ezt a két oldalt olvassuk, jövő héten meg a következő kettőt. Igyekszem lassítani szerény görög és héber tudásom kopását, és erre ezek az órák nagyon jók. És ha a könyvtármunka nem lenne annyi, amennyi, az egész term-öt előadás-sorozatokon tölthetném, mert érthetetlen okból most dömping van, mindenki Oxfordban kívánja közhírre tenni a tudományát. A sok lehetőségből végül gyakran nem sok marad. A középkori héber kéziratokról szóló előadás-sorozat mellett a legtöbb program csak egy teljesítetlen bejegyzés marad a határidő naplómban. A helyi bolondos haszid rabbi, R. Eli Brackman (a képen sárga sisakban) Talmud-óráit persze ki nem hagyhatom, meglepően sokat lehet tanulni, nemcsak adatszerűen. Rácsodálkozni egy hihetetlenül képzett, de az egyetem kritikai attitűdjét elutasító világra állandó szellemi élmény.

Lesz a csodálkozásra a nyáron elég alkalmam. Hosszú várakozás után megjött Jeruzsálemből a válasz, mehetek a talán egyetlen jeruzsélemi konzervatív jesiva nyári programjára. Némi támogatást a college-tól is sikerült kapnom, a tanszéki pályázatom eredményére pedig még várom a választ. A repülőjegyet már megvettem, alea iacta est, kilenc hetet tölthetek Jeruzsálemben, hat hetet a jesiva nyári programján, még hármat egyedül annak könyvtárában. Nem titok, a terv az, hogy jó nyelvi alapokat szerzek mind a klasszikus rabbinikus irodalom, mind a modern héber tudományos irodalom olvasásához. Csak attól tartok, mint ahogy két és három évvel ezelőtt, most sem bennszülöttek, hanem elsősorban amerikaiak vesznek majd körül. Hogy a jesiva nem biztosít szállást, ebből a szempontből talán még előnyt is jelenthet. Most rendületlenül szobát keresek a városban, olyat, ahol bennszülöttekkel lakhatom együtt. Nem egyszerű feladat, számtalan apróhirdetsésre válaszoltam, és eleddig egy „köszönöm, nem” levél érkezett vissza. Még van egy hónap, csüggedésemet el nem veszítem.

Jó lenne már úgy érkezni Izraelbe, hogy pontosan tudom, milyen szakdolgozati témán dolgozhatom majd jövőre. Az éppen aktuális téma egyelőre tarthatónak tűnik, és ennek megfelelően elég obskurus, de a téma határai még nem elég világosak, nem építhető még fel egyelőre egy heti beosztású menetrend. Az alakuló téma kerete a rabbinikus zsidóság első monumentális jogi dokumentumának, a Misnának keletkezés-története (a képen a híres pesti Kaufmann-kódex egy lapja). Ezen belül a 63 traktátusra bontott szöveget az egyes traktátusok utolsó fejezetei alapján vizsgálnám, mely utolsó fejezetek (vagy ahogy első pillantásra tűnnek, függelékek) rendszerint megbontják a traktátus logikáját, és vagy egymásra hányt maradék rendelkezéseket gyűjtenek össze, vagy valami bölcset és épületeset fogalmaznak meg. A Misna szerkesztési elveiről sok mindent összeírtak már, de ahogy látom a makro szint (könyvek és traktátusok sorrendje) és a mikro szint (egyes rendelkezések összefűzésének elvei, alkalmazott irodalmi és retorikai alakzatok, egy-egy fejezet szerkezete) közti területről, vagyis a fejezetek, illetve logikai blokkok elrendezéséről még van mit mondani. Ez a középső szint mind a mikro-, mind a makro szinten alkalmazott szerkesztési elvekhez kapcsolódik. Egyrészt meg kéne nézni, hogy a Misna belső logikája alapján mi hámozható ki, vagyis van-e/vannak-e bevett "traktátus-lezáró" stratégiá/k. Másrészt szükséges volna összevetni a releváns misnai részeket a kapcsolódó és ráépülő rabbinikus irodalommal. A Misna számos helyütt a bibliai szöveget követő jogi kommentárok elrendezését tükrözi, és lehetséges, hogy emiatt marad ki számos paragrafus, melyeket aztán össze kell önteni egy függelékszerű utolsó fejezetbe. Megérzésem szerint jónéhány kisebb traktátus ilyen túlnőtt gyűjtemény eredménye. „Upsz, ez már három fejezetnyi maradék, legyen hát ebből egy külön traktátus!”

Ez lenne a projekt unalmasabb, rézseggűbb része. Az izgalmasabb a jelenség miértjére keresné a választ. Egyrészt az épületes részek alapján meg lehetne írni a Misna filozófiáját, másrészt a korabeli görög-római felsőszintű iskolai gyakorlattal, illetve az azt dokumentáló szövegekkel lehetne összeolvasni a Misnát. Ha mint egyes kutatók állítják, a Misna elsősorban jogi tankönyv, akkor mit mond a Misna a maga tanítási gyakorlatáról? Az utóbbi években többször hasonlították a Misnát a római esetjogi gyűjteményekhez, és elsősorban is Gaius Digestá-jához (kb i.sz. 160), és az összehasonlítás igen gyümölcsöző volt - ami korábban érthetetlen misnai furcsaságnak tűnt, arról kimutatható lett, hogy megfelelt a kor jogi-irodalmi gyakorlatának. Tudtommal az ellen-, vagy még inkább, kiegészítőpróbát még nem végezték el: korabeli felsőoktatási segédletekkel, előadásjegyzetekkel nem olvasták még egybe a Misna szövegét. Ez az ötlet egészen friss, néhány napja kezdtem el erről olvasni a mai tutorial-re készülendő, amely a második századi keresztény apologéták görög-római kulturális környezetéről szólt.

Leendő témavezetőm türelemre és visszafogottságra intett. Ahogy azt én is érzékeltem, a javasolt téma kezelhetetlenül nagy, és mindenképpen szűkíteni kell. Azt javasolta, hogy egyelőre ne lépjek ki a Misna világából, legfeljebb az időben hozzá legközelebb eső szövegeket vonjam be, de a talmudi korig semmiképpen se menjek el. Továbbá arra buzdított, hogy lehetőleg tényleg csak a furcsa utolsó fejezetekre koncentráljak, és ne vállalkozzam felelőtlenül a teljes szöveg retorikai elemzésére. A tanácsok nagyszerűek, de még sokat kell ahhoz olvasnom, hogy a megkívánt határokat szigorúan megvonhassam. Jeruzsálemig ha eldől, ott akkor ihletett környezetben vethetem magma a témába.

Közben elköltöttem az ebédet, bevásároltam, és hazaértem. Az utolsó mondatok a folyópart helyett már az íróasztal mellett születnek. A hosszú éjszakázás után tüdő-, agy- és lélekfrissítő kocogást teszek a parkban, és ha a sors másképp nem rendeli, ma hamar álomra hajtom a fejem. A vizsgáról hazafelé tántorognak a diákok gomblyukba tűzött szegfűvel, vizsgától és ünnepléstől meggyötörten, a folyót is lassan elhagyják a hajók. Az Ökörgázlónál hagyott lábnyomukat viszont hamar elmossa a víz.

Rohanó idő

Utolsó bejegyzés: február 20-a. Mai dátum: április 16-a. Eltelt idő: 55 nap. Nem könnyű ekkora szünet után újra nekikezdeni, leltárazni a történteket, mérleglni a fontosabb és kevésbé fontos eseményeket, és összeszedetten számot adni róluk. Rövien: egy hét ráadás után a nem-hivatalos kilncedik héttel vége tért a Hilary term, és rögtön utána megérkezett Éva anyám és Eszti hugom, és nemcsak a kedvem lett ettől napsütéses, de időről-időre a sok esőtől megfáradt felhők is arréb húzódtak, és a Napot is látni lehetett néha. Öt nap után Éva hazautazott, és néhány szuper vidám nap után, öt nappal később Eszti is elrepült. A megpihent felhők aztán újra elbarikádozták a Napot, és rendületlen öntözték a vidéket. És mikor éppen nekikezdtem volna az élménybeszámolónak, egy hirtelen mozdulattal Húsvét péntekén megkereszteltem egy pohár borral a számítógépemet, és ettől kómába esett, és csak két héttel a keresztelő után, billentyűzet-átültetéssel lehetett az élők sorába visszahozni. A lassan véget érő szünet alatt rengeteget alszom, néha szerelgetem a számtalan bicikliket, pótlom az elmaradt moziélményeket, és megfontolt tempóval elkészítettem szakdolgozati kutatási tervemet, melyet tegnap este továbbítottam az illetékeseknek. És közben várnám a kedves látogatókat, de a világ, de legalábbis Izland a feje tetejére állt, vulkanikus hamufelhőt küldött a szép lassan oszladozó esőfelhők helyére, és így most egy ideig nincs repülés. Ez már az apokalipszis előjele volna – egy újabb előjel?

De csak szép sorjában. Mert a term majd’ fele jegyzőkönyv nélkül maradt. Az állandó könyvtármunka mellett a borongós téli tanulmányi időszak utolsó három-négy hetére is jutott koncert a Sheldonian-ben, tárlatvezetés a Bodleian könyvtár héber kézirataiból rendzetett kiállításon, egész napos konferencia a mesebeli Yarnton kúriában, és persze jutott ezekre a hetekre is utolsó pillanatban hajnali négykor befejezett esszé, kedves fejmosás a történeti források naiv olvasatáért, a kelleténél kevesebb pihenés és a kelleténél több pohár bor (lásd a fent említett keresztelőt), elbizonytalanodás, hogy van-e ennek a „rézseggűségnek” egyáltalán értelme. A borongós hangulat a hetedikben csúcsosodott ki, amikor a dédelgetett szakdolgozati tervemet (zsidó büntetőjog Palesztinában a római korban) a tanulmányi ügyekben tréfát nem ismerő Goodman úrnak előterjesztettem. Akkor tragikusnak tűnt, most már kimondhatatlanul hálás vagyok érte, hogy kerek-perec megmondta, hogy ez a kutatás vakvágány, és ha doktori tanulmányokban gondolkozom, akkor kevésbé feldolgozott téma után kell néznem, mert lerágott csontot a doktori felvételi bizottság nem fogad el. Újat KELL mondani, és a téma meglelése is már a munka része.

Pár napos orrlógatás után új utak után néztem, és Goodman úr tanácsára a tanszék rabbinikus irodalomért felelős tanárát is megkerestem. Joanna Weinberg pedig nem várt ötlettel állt elő, és egy tanórai beszélgetésünkre visszaemlékezve azt javasolta, hogy térképzzem fel, mit írtak eddig össze a rabbinikus irodalom által ábrázolt párbeszédekről, melyekben a rabbik más népek tagjaival találkoznak. Az irodalom persze nem kevés, de az irodalom rendszeres feldolgozása még nem történt meg. Illetve amint azt ma reggel Goodman úr válaszleveléből megtudtam, a talmudi irodalom esetében már megtörtént, a tavaly a témával a new yorki Jewish Theological Seminary-n doktori címet szerzett hölgy pedig hamarosan Oxfordba érkezik néhány hétre. Ami azt jelenti, hogy a kutatási terv tartható a szakdolgozati témára, sőt, ahhoz helyben nemcsak Joanna Weinberg, hanem mellette más szakavatott személy segítségére is számíthatok, viszont a téma doktori kifutása még bizonytalan – de legalább nem reménytelen, nem vakvágány, és nem lerágott csont. Akit érdekel, a kutatási tervet letöltheti gógeles honlapomról, ahova reményeim szerint hamarosan a téli term alatt készült anyagokat is feltöltöm majd. Ennyit oxfordi tartózkodásom legfontosabb eleméről, a tanulmányokról. A bő hét mulva kezdődő tavaszi termben a szigorú tekintetű Mark Edwards tutorial-jei (Korai keresztény apologéták) és a kapcsolódó heti esszé-kötelezettség mellett a szakdolgozati téma kidolgozásának is nekikezdhetek. Unatkozni szerencsére most sem lesz okom.

A tíznapos családi vizit után hirtelen megint borongós lett minden. Csak úgy tűnt, vagy tényleg úgy is volt, nem tudom, de mintha az eső folyamataosan esett volna, az ahéten látott Haneke-film, a Fehér szalag (megint zseniális, megint felejthetetlen, megint borzalmasan nyomasztó) tökéletesen beleillett akkori hangulatomba. Aztán jött a keresztelő, elvágtam magam ezáltal a virtuális tértől, és jól is jött ez a kényszerű szünet: észrevettem, mennyi jó könyv van a szobámban, hogy tanulni néha még izgalmas is lehet, és hogy süt a Nap, és egy kis kocogásra az egyetemi park is a közelben van. A folyamatot csak betetőzte egyre rendetlenebb fürtjeim rendbe tétele a kizárólag nyugdíjas vendégeknek fenntartott közeli hajszobrászatban, valamint szemüvegem lecserélése, mely révén ismét mint a sas, olyan jól látok – és az optikus azt is megerősítette, hogy mivel a szemeim néha rendetlenül ugrálnak és nem tartják a fókuszt, ezért a 3D-filmek csodás világát nem élvezhetem. A két kép nem áll össze egy egésszé, hanem szétúszik, lebeg. Külön feladat így megtalálnom, hogy Tim Burton Alíz-filmjét hol vetítik, ha egyáltalán, 2D-ben.

A múlt hétvégén pedig napsütéses kirándulást tettem Dél-Anglia b-betűs városaiban. Péntek-szombaton radnótis barátom, Vas Ági és barátja vendége voltam Brightonban. Szegény Ági csak estére csatlakozhatott, a főnöke bekeményített, és nem engedte el a munkából. A barátja, Dávid, viszont nagyon kitett magáért, bemutatta a bohém város összes nevezetességét, a hullámzó dombokon keresztül pedig még az egyetemig is kikerekeztünk, ahol tanul és dolgozik. Másnap pedig kicsit nyugatabbra, de szintén a tengerparton fekvő Bournemouth-ba vonatoztam, ahol anno a filozófia szakon megismert Hevér Dani tölti utolsó egyetemi évét. Nem olyan színes, nem olyan izgalmas város, mint Brighton. Az egyetem és a diákok mellett a nyugdíjas otthonok üzlete virágzik. A megfáradt öregemberek temperamentum és világnézet szerint választanak a resting home (elfekvő?) és a senior residence közt, de kötelezően tejfehér ruhát és kalapot öltenek, és napi rutinban leautóznak a tengerpartra, ahol legyen bármilyen szép idő, ki sem szállnak a kocsiból, hanem a kormány mögött vagy az anyós ülésen ülve élvezik a látványt, újságot olvasnak, kötögetnek, rádiót hallgatnak, majd egy ponton beindítják a motort, és visszatérnek a resting home-ba avagy senior residence-be. Morbid és lehangoló szokás.

Ehétre a kutatási terv elkészítése mellett aztán jutott műélvezetre is idő. Hétfőn kezdtük és holnap fejezzük be college-beli pajtásaimmal David Lynch misztikus krimisorozatának, a Twin Peaks-nek vetítését, és remélem, erre alapozva, Lars von Trier Birodalmát is sikerül majd a filmőrült pajtások torkán leküzdenem. Szerdán pedig egy lengyel pajtásnőt látogattam meg Londonban, sok mászkálás, a TATE Modern Gallery és (természetesen, mi más?) egy mozi volt terítéken. Hevér Dani barátom pár nappal korábbi bölcs meglátása beigazolódott: a lengyel lányok izgalmasak, de ijesztően zavarosak.

Most pedig hogy alig egy hét van hátra, sőt a következő már a term nulladik hete, elkezdhetem felvenni a kapcsolatot a tanárokkal, kialkudni velük az időbeosztásomat, és elkezdhetem komolyabban is szervezni a nyaramat, a tervezett kéthónapos jeruzsálemi tanulást, amelyhez a tanszék és talán a college is hozzájárul majd valamivel. Persze jól indokolt pályázat leadása után. Mindenestre nem fulladtam meg az előző term alatt, újabb tempózásra készen állok. Munka nem lesz kevesebb, de talán nem lesz olyan hajszolt a következő 8-10 hét, mint amilyen az előző volt. Az Ökörgázlónal ugyanis néha veszélyesen magas a vízszint, és félő, hogy belefullad az ember.

Tempó, nagy levegő, tempó... - Hilary term, 3-5. hét

Három hét egy szempillantás alatt telt el, és mégis olyan messzinek tűnik az eleje. Furcsán telik at idő a term nyolc hete alatt, mert egyszerre könyörtelenül monoton és megszokhatatlanul új minden nap. A hetek csütörtöktől csütörötkig mindig új ruhába öltöznek. Az egyik héten percről percre azon jár az eszem, hogy rendezzem össze a történeti bizonyítékok töredékeit ahhoz, hogy valami értelmes válasz szülessen a heti kérdésre: „Miért tört ki a Bar Kokhba-felkelés?” Aztán a csütörtök reggeli tutorial és az egyre nyájasabb fejmosás után tiszta lappal indul a következő hét, és már azon jár az eszem, vajon mekkora hatalmat gyakoroltak a rabbik a felkelést követő száz évben. És közben a drága apostoli atyák rejtélyes irományait sem hanyagolhatom el. A legtermékenyebb pillanatokat a biciklinyeregben és az ebédlőben egy tál párolt zöldség felett merengve élhetem meg. Ha nem vagyok rákényszerítve ugyanis arra, hogy félretegyem a könyveket, és a könyvek helyett én gondolkozzam, akkor csak egyikről a másikra kapok, melynek eredménye egy szép hosszú irodalomjegyzék a heti iromány végén, de zagyva gondolatmenet előtte nyolc hosszú oldalon.

A harmadik és negyedik hét volt eddig a legnehezebb. A kezdeti lelkesedést már felvátlja ilyenkor a megszokás, a fáradtság is csak egyre fokozódik, de még végtelenül messze a vége. A fáradtáságot nem is alváshiány okozza, hanem az állandó kreativitás-kényszer. Pesten sok hét tudott eltelni úgy, hogy ugyan dolgoztam rendesen, és készültem óráról-órára, de a passzív tanulás mellett gondolkoznom nem nagyon kellett. Csak szórakozásképpen, egy-egy órán, ahol a tanár kierőszakolta azt. Itt pedig rutinszerűen kéne gondolkozni, a passzív tanulás mellett mindig aktívan is – ez a kreativitás-kényszer meríti le az akkumulátorokat. De panaszkodni nem lehet rá, mert fantasztikus élmény napról-napra valamit felismerni és saját értelmezési keretbe helyezni. Korábbi tudós koponyák irományait is másképp kezdtem el olvasni: nem azért, hogy megmondják helyettem a megoldást, hanem hogy ötletet adjanak a sajátomhoz, és az általuk felhalmozott bizonyítékokat és érveket én a magam szája íze szerint újrarendezhessem. I love Oxford.

Jutott azért a munka mellett a szórakozásra is idő. A harmadik hét keddjén Borcsával Peter Schaffer 1973-as Equus című darabját láttuk egy oxfordi egyetemi társulat előadásában. A darab egy megkeseredett és életunt pszichiáterről szól, aki csak álmaiban és gondolataiban meri kergetni a szenvedélyt. Egyik utolsó betege egy 16 éves fiú, aki egy éjjel hat lovat vakított meg a munkahelyén, noha őrült, vallásos szenvedéllyel imádja a lovakat. A darab ahelyett, hogy a fiú őrületének védőbeszédévé válna, az őt körülvevő „normális” és minden szenvedélytől mentes világ vádirata lesz. Annak idején még filmen láttam, most néhány évvel azután újra nagy élmény volt. Noha a színészek és a stáb minden tagja huszonéves, az előadás meglepően profi volt. Az őrült tinédszert játszó exhbicionista fiú, és a filmbeli Richard Burtont másoló pszichiáter helyett viszont a bigott mama játéka volt a legemlékezetesebb. Ha éppen nem volt szerepük, a szereplők félkörben ültek a színpadon ü ez a lány a hallgatás hosszú félórái alatt sem esett ki a karakter diktálta pózból.

A harmadik hét hétvégéjére Bristolba látogattam, a bejegyzést az ott készült képek díszítik, de szokásos módon szerkesztett album is látható a picasa-s lapomon. Buda Borit látogattam meg, aki másfélhetes angliai kiruccanásának utolsó napját töltötte itt. Profi városvezetésben volt részem, Bori ugyanis visszatérő vendége a városnak, és ez idő alatt néhány helyi barátra is szert tett. Az én fotóimnál a nemrég elhunyt Beryl Cook festményei sokkal jobb képet festenek Bristolról. Talán csalóka az a sok szín, amit a festőnő használ, de a város mozgalmasságát és mindennapi báját ezek az élénk képek sokkal jobban visszaadják. És minden sarkon egy újabb templom. A várost nemhiába nevezik a templomok városának. Furcsa hatást kelt a világháború alatt porig bombázott, majd modern stílusban újjáépített városban ez a rengeteg gótikus torony. Két világ egymásra helyezve, szmbiózisban él itt.

A hosszú bristoli napot egy hosszú éjszaka követte. Egy svéd és egy dél-afrikai college-beli pajtás társaságában éjféltől még az amerikai foci döntőjét is belesűrítettem a napba. A meccs nevéhez méltón (Super Bowl) szuper volt, fordulatos és izgalmas, ahol végül egy holywoodi forgatókönyv szabálya szerint az esélytelenebb csapat, a Katrina-hurrikán óta még mindig az újjáépítést nyögő New Orleans csapata lett a bajnok. A gyakori és hosszadalmas reklámszünetekben pedig azt is megtudhattam, hogy Dél-Afrikában nagyon népszerű név már egy ideje a Nokia és a Pepsi, Kovács Nokiák és Takács Pepsik tucatjai rohangálnak az utcákon. Ez a furcsa névadási szokás az oka annak is, hogy dél-afrikai pajtásom nemigen használja a keresztnevét, a teljes „Blessed”, „Áldott” helyett egyszerűen „Bí”-ként mutatkozik be mindenkinek. Üdvös fejleményről is beszámolhatott viszont a dél-afrikai névadási törvénykezés terén: az újszülöttek most már nem kaphatnak Dél-Afrikában vonalkódok és gyártási számok ihlette „neveket” (pl. Kovács 50001283721190 (mellesleg a félpintes tejesdoboz száma) és Takács hf6573-lxx56).

Az utóbbi két hétvégén pedig az amerikai foci európai ősének harcosait is figyeltem. Elkezdődött az évente megrendezett 6 Nations rugby kupa az állandó résztvevőkkel, Angliával, Írországgal, Wales-szel, Skóciával, Franciországgal és Olaszországgal. Az olaszokat rendre mindenki elveri, a skótokat is jó eséllyel, a többi négy viszont rendre nagyon szoros meccseket játszik. Egy Anglia-Wales és egy Franciaország-Írország meccset láttam élőben a közeli kocsmában, és mindkettő alatt tetőfokára hágott a hangulat. Az egyiken azért, mert az angolok nyertek, a másikon azért, mert az írek vesztettek. Nehezen tudnám eldönteni, hol volt lelkesebb az angol szurkolótábor.

Ez a hétvége csendes, még a rugby is szünetel, nem lehet kifogásom, muszáj lesz a könyvtárban ücsörögnöm. Indokolt is a dolog, mert a következő hét viszont szokatlanul sűrű lesz. Hétfőtől újra indulnak a megfeneklett modern héber óráim, aznap este az egykori izraeli főrabbi nyit meg a helyi haszid központban egy zsidó oktatási központot, kedden külön tárlatvezetésre megyünk a Bodleian könyvtár héber kézirataiból rendezett kiállításra, szerdán meginterjúvolnak, hogy vajon alkalmas vagyok-e arra, hogy telefonon zaklassam a Wolfson College egykori diákjait anyagi támogatásukért kuncsorogva, majd pénteken Borcsával koncertre megyünk a Sheldonian-be. „Mellesleg” a szokásos két tutorial sem szünetel. De mióta időnként kisüt a nap, az energiám is több, a kedvem is nagyobb mindenhez. Lassan búcsút inthetek az oxfordi téli depressziónak.